Január 28. Nouakchott - Kiffa

Reggel korán indult a kis karavánunk, mivel hosszú (650 km-es) út várt ránk Kiffáig, Mauritánia 3. legnagyobb városáig. Út közben rengeteg tevét, szamarat, kecskét és tehenet láttunk az út mellett és az út közepén is kódorogni. Sajnos ezeknek a kóborló állatoknak semmilyen félelemérzetük sincs az autókkal szemben, és sokszor találkoztunk az út közepén tébláboló négylábúakkal, ezért nagyon óvatosan kellett haladnunk. Rengeteg állat elhulott és felpuffadt teteme száradt és bűzlött az út szélén, jelezve a táplálék és víz hiányát, valamint az óvatlan autósok szerencsétlen találkozásait az állatokkal.

Sok kis apró mauritán falun keresztül vezetett az útunk, de úgy éreztük, hogy a félelemkeltő hírek és nyilatkozatok ellenére nem voltunk veszélyben, mert mind az ellenőrző pontokon levő katonák, mind pedig az útunkba eső mauritán falvakban lakó emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. A gyerekek az út mellett mindenhol kedvesen integettek nekünk. Marokkóban néha sokkal nagyobb veszélyben éreztük magunkat. Több csapattól hallottuk, hogy szinte megtámadták őket az ajándékokat követelő gyerekek. Gumitóniék autójáról a menet közben rácsimpaszkodó gyerekek lelopták a lapátot és a CB antennájuk vezetékét is elszakították. Egy másik csapat arról számolt be, hogy amikor egy marokkói faluba tévedtek, a gyerekek az autó elé feküdve akarták megállítani őket, és csak akkor ugrottak el, amikor már majdnem a kerék alá került a gyerek feje, és miután gyorsan megfordultak, hogy elhagyják a falut, addigra a gyerekek útakadályt emeltek kövekből, hogy ne tudjanak elmenni, de szerencsére nagy gázzal át tudtak hajtani a barrikádon. Szóval ehhez képest semmilyen fenyegető veszélytnem tapasztaltunk Mauritániában. Sok faluban a gyerekek egy kicsit félénkek is voltak. Többször is előfordult, hogy amikor megálltunk, és oda akartuk hívni az út mellett játszó gyerekeket, hogy valami kis ajándékot adjunk nekik, nem mertek odajönni hozzánk, hanem hívták a szülőjüket, és kézenfogva odajöttek a kinyújtott kis csomagokért, melyeknek nagyon örültek, és nem győztek hálálkodni.
A jellegzetes lapos tetős mauritán házikók nagyon picik. Kb. 2 m x 3-4 m alapterületűek, melyek 2 szobából állnak, külön ajtóval.

Nouakchott és Kiffa között félúton áthaladtunk egy Aleg nevű városon is, mely mindannyiónkra nagy hatással volt. Annyira sokkoló volt a látvány, hogy percekig nem tudtunk megszólalni. Csak nagy sokára hallottunk valakit a konvojból a CB rádión: "Basszus! Ti is láttátok? Döbbenetes volt!" Hát, szavakkal tényleg leírhatatlan volt a látvány, ami elénk tárult, miközben végiggördültünk a városka főutcáján. Por, mocsok, igénytelenség, rengeteg műanyag flakon és zacskó szétdobálva az utak mellett, melyek itt-ott hatalmas szemétkupacokká nőttek, s az emberek e mindent elborító szeméttel semmit sem foglalkozva azon sétálgattak, ültek, feküdtek, ettek. Az út mellett mindenféle árusok egymás hegyén-hátán. Koszos deszkákról legyektől hemzsegő, kétes frissességű húsokat áruló kofák kb 50 méterenként. Szemétkupacon ücsörgő, teázgató emberek. Rongyos, szakadt, koszos ruhák az embereken, melyek nagy részének cipője sem volt. A kis karavánunkból sokan szinte egyfolytában kattogtattak a fényképezőjükkel, mert ezt otthon úgysem fogják másképp elhinni. Szóval emléklezetes marad e városka a számunkra.
Késő délután megérkeztünk Kiffába, Idomu városába. A város szélén volt Idomu kempingje, mi ott szálltunk meg. A többiek pedig egy közeli kis hotelben. Mi most is az autóban aludtunk. Nagy élmény volt, hogy éjszaka a  kocsi mellett sétálgattak a tevék, sőt ott mellettünk szoptatta kicsinyét az egyikük.
Este odajött a kemping melletti kis nyomortanyáról egy kb. 10 éves srác, és a tenyerét felénk tartva, némi petit cadeau-t (kis ajándékot) kért, én pedig a szokásos cukorka, nyalóka mellé még egy focilabdát is adtam neki, mivel láttam, hogy több gyerkőc is futkározik a közelben. Erre olyan dolog történt, amin nagyon megdöbbentem: a gyerek csodálkozva nézte a labdát, és az arcára kiült az öröm, majd a szeme alatt megjelent könnycseppen keresztül boldogan rám nézett, meghajolt, és kezet csókolt nekem! Egy egyszerű, olcsó focilabdáért kezet csókolt! És láttam Zolin, hogy ő is sokkot kapott a gyerkőc reakciója láttán. A köztünk levő, néhány perces döbbent csendben még hallottuk, ahogy a fiú némán elfut, majd hazaérve boldogan kiabálja, hogy milyen szép ajándékot kapott az idegenektől. Sokáig nem tudtunk megszólalni...