Menu

Desert Fox Team



    A csapat logója:

Fotógaléria

Támogatók

Támogatók jelentkezését várjuk!

























Adományokat elfogadunk - segítsen, hogy segíthessünk.

1. Gicica (Webdesign/kapcsolat)

Friss topikok

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Egyéb

Ajánlott böngésző: Mozilla Firefox. Internet Explorer böngésző esetén a megfelelő megjelenítés nem garantált.



Nyugat-Szahara

2009.10.23. 19:44 - Desert Fox

 

 

 

 

 

 

 

Nyugat-Szahara egy észak-afrikai ország, amelyet Marokkó megszállás alatt tart. Északról Marokkóval, illetve rövid szakaszon Algériával, keletről és délről Mauritániával határos. Nyugati partjait az Atlanti-óceán mossa.

Függetlenség:
1976-ban a kivonuló spanyolok helyét marokkói katonák vették át, majd 1979-ben Mauritánia is közbelépett megszállva a déli térségeket. A főként Algéria által támogatott Polisario Front elhúzódó harcokat vívott Marokkóval az ország függetlenségéért, az 1991-es, aktív ENSZ közvetítéssel megvalósult béke ellenére Nyugat-Szahara azonban Rabat de facto okkupált területe maradt.

Gazdaság
A marokkói megszállás, az elhúzódó polgárháború, valamint a szinte kihasználhatatlan földrajzi adottságok következtében tulajdonképpen semmilyen, nomád és családi szintnél magasabb gazdasági szervezettség nem létezik, a lakosság aktív része rendszerint elvándorol. 

 

A fő néprajzi csoport a sahrawi, egyfajta nomád, vagy beduin törzs, amely egy olyan arab dialektusban beszél, amelyet Mauritániában is sokat használnak. Úgy tartják, hogy Beni Hassan leszármazottai egy jemeni törzsből, akik a 11. században érkeztek ide.

A sahrawi emberek külsőleg semmiben sem különböznek a móroktól, a különbözőség inkább a törzsi szokások eltérésében jelenik meg, többek között például a spanyol hatásnak köszönhetően. A környező területek pedig francia irányítás alatt állnak.

A helyi vallási szokások gyűjtőneve az ’urf, amelyet – mint más szaharai csoportoknál – nagy mértékben befolyásolt a pre-iszlám berber és afrikai gyakorlat. Például sahrawi iszlám hagyományosan mecsetek nélkül funkcionált, így igazodva a nomád életmódhoz.

Az eredetileg klán és törzs alapú társadalom 1975-ben egy erőteljes társadalmi változáson ment keresztül, amikor a népesség egy részét száműzetésbe taszították és algériai menekült táborokba kellett mennie. Emiatt családok szakadtak szét.

A marokkói kormány jelentős összeget fektetett be a társadalmi és gazdasági fejlesztésekbe a Marokkó által irányított Nyugat-Szaharába, nagy hangsúlyt fektetve az oktatásra, modernizálásra és infrastruktúrára. Különösen El-Aaiun volt a célpontja a nagymértékű befektetésnek, és ennek köszönhetően gyors fejlődésnek indult. Néhány ezer sahrawi tanul marokkói egyetemeken.


Népesség adatok:

Lakosság:

174 000 fő

Népsűrűség:

0.80 fő/km2

Nyelvek:

arab, spanyol.

Népcsoportok:

arab, berber.

Vallások:

mohamedán.

 

Földrajzi, természeti adottságok:

Terület:

266 000.00 km2

Nagyobb   települések:

El-Aaiún 97 000.

Legmagasabb   pont:

823 m.

 

Földrajz

Az Atlanti-ócánt kísérő keskeny tengerparti síkság kelet felé 500 m magasságig emelkedő homokos, sziklás sivataggal fedett táblás vidékbe megy át.

 

Gazdaság

Állattenyésztés (teve, juh, kecske), halászat, zöldség- és gyümölcstermesztés, jelentős foszfátbányászat, vasérckészletek.

 

Hivatalos név: Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság

Anyanyelven: Sahara El-Gharbija

Időzóna: GMT-01:00

Pénznem: marokkói dirham (MAD)

Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért Marokkóval szemben. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. A küzdelem egyenlőtlenségét nem csupán a felek eltérő anyagi és haditechnikai háttere teszi tartóssá: a nagyhatalmak számára a sivatagi területnél jóval értékesebb az a stabil támogatás, amit - az arab világban nem általános módon - Marokkótól kap. Mindeközben Nyugat-Szahara népességének jelentős része, mintegy százezer ember él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, a nemzetközi segélyekre utalva. A rendezési terveket talán még az azokat kidolgozó nemzetközi szervezetek sem veszik komolyan, az autonómia kérdése kizárólag Rabat jóindulatának függvénye.

Az Afrika északnyugati partján fekvő terület 266 000 négyzetkilométer  kiterjedésű, tehát Magyarországnál közel háromszor nagyobb. Népsűrűsége azonban az egyik legalacsonyabb a világon, lakossága mindössze 170 000-400 000 fő között van - a pontos szám is politikai viták tárgya. A fő néprajzi csoport a szaharavi, egyfajta nomád  vagy beduin törzs. Tagjai egy olyan arab dialektust beszélnek, amely Mauritániában is elterjedt.

Területén a berberek és az arabok keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó Almoravida-dinasztia révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom hanyatlása (15-16. század) után a nomád törzsek által létrehozott Adrari Emírség terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. A terület meglehetősen csekély történelmi szerepet játszott a világszínpadon, hiszen a stratégiailag és gazdaságilag jelentéktelen vidék nem érdekelte az európai hatalmakat. Az értékes kolóniáit fokozatosan elveszítő Spanyolország végül igen későn, 1884/85-ben szállta meg a területet. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben.

 

A súlyos belső gondokkal és polgárháborúval is küzdő Madrid nem sok figyelmet fordított a sivatagra, gazdasági hasznot számára a terület sokáig nem hozott. 1947-ben azonban egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bukraa vidékén. Ez pedig az egész terület értékét egy csapásra megváltoztatta, az itt élő szaharavi nép életét pedig megkeserítette. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete, ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag halászzsákmányairól.

Az erőszakos, a helyi nomád-törzsi viszonyokat tekintetbe nem vevő és azt nem is értő spanyol asszimilációs politika, a siettetett urbanizáció és modernizáció alapvetően alakította át a térség társadalmát. Azonban ennek egyik következményeként létrejött egy tanult, részben polgárosodott réteg is, melyre termékenyen hatott a nacionalizmus és az antikolonializmus eszméje.

Az afrikai szabadságmozgalmak éledése így idővel itt is éreztette hatását: 1956-tól egymást követték a fegyveres összecsapások a spanyol gyarmati hadsereg és a felkelők között. 1961-ben az ENSZ is reagált a helyzetre: deklarálta a gyarmatok függetlenségét - ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult -, ám Spanyol-Szaharát nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó" országok közé. 1973-ban megalakult a Polisario Front, teljes nevén Frente Popular para la Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen.

A helyzet 1975-re eszkalálódott, amihez hozzájárult, hogy Spanyolország vezetési válsággal küszködött, az országot korábban vaskézzel irányító caudillo, Franco tábornok haldoklott. A marokkói király ezt a vákuumot igyekezett kihasználni a déli Spanyol-Afrika bekebelezésére. Mindeközben spanyol kormánykörökben teljes volt a káosz: világos volt, hogy a területet nem tudják, de már nem is akarják megtartani, viszont sem a baloldali Polisarionak, sem Rabatnak nem akarták átadni. Sokan hajlottak a függetlenségről szóló népszavazás megrendezésére. A pressziót fokozandó, II. Hasszán marokkói uralkodó rendeletére október 16-án elindult délre a marokkói katonák és civilek „Zöld Menet"-e (Marcha verde).

A nyomás sikeres volt: a nagybeteg Franco halála, 1975. november 20. előtt mindössze néhány nappal Madrid titkos szerződést kötött Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról e két állam között. Később kiderült: mindezt azért Madrid nem ingyen tette, a titkos záradékok alapján még hosszú évekre biztosította magának a gazdasági javak 35 százaléka feletti rendelkezési jogot.

Novemberben már több mint 350 ezer marokkói katona és civil tartózkodott Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területén. A marokkói király a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati - az ENSZ által is tiszteletben tartott - határok megőrzéséhez. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására. 

A teljes politikai berendezkedésük átalakítására készülő spanyolok tehát végleg feladták az országot, a helyi nacionalista erők pedig 1976. február 27-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs közöttük.)

Mauritánia sem politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt követő hatalomváltás nyomán 1979-ben szintén kivonult onnan. Így a terület egyedüli és de facto ura Marokkó maradt.

Az ötvenes-hatvanas években a megszállók katonai fölénye óriási volt, a szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas menekülttáborból - Algír hallgatólagos hozzájárulásával - lassanként valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Igyekeznek fenntartani az államiság szimbólumait is: Nyugat-Szaharának saját címere, zászlaja, sőt saját pénze is van, amit ironikus módon - a spanyol hagyományokra utalva - Pesetának hívnak, és természetesen nincs forgalomban.

Amíg Algéria pénzzel és fegyverekkel is segítette a Polisario Frontot, a katonai sikerek nem maradtak el: Mauritánia kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek, s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat számára különösen fontos északi „háromszöget" uralták. A Polisario térhódításának megakadályozására az algériai határ mentén (észak-déli irányban) és a tengerpart felé (kelet-nyugati irányban) 1987-ig 2400 km hosszú falat építettek, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki.  

Marokkó eközben ügyesen lavírozott a nemzetközi színtéren is, II. Hasszán politikája biztosította a status quo fenntartását. Miután Líbia leállította a Polisario támogatását, lassan Algéria is háttérbe húzódott. Algír ugyanis nem akart nyílt konfliktusba keveredni az egyébként régi potenciális ellenfél Rabattal, ezért Szahara függetlenségének támogatása egy bizonyos határt soha nem lépett és nem is fog átlépni Algéria politikájában.

Rabat fő szövetségese - Franciaországon kívül - az Egyesült Államok, amely a még 1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is. (Christopher Hill: The Actors in Europe's Foreign Policy, Routledge - London-New York 2002.) Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI. Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát is adták.

Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja - a már említett Franciaország és az Egyesült Államok - maximális politikai támogatását.

Marokkóban kevés kérdésben van politikai konszenzus, egy dologban azonban minden politikai szereplő egyetért: Szaharát meg kell tartani, feladása a hazaárulással érne fel. Mindaz a politikai és pénzügyi tőke, ami Rabat mögött áll és a sikeres diplomáciában, illetve a korszerű haditechnikában ölt testet, gyakorlatilag a vereség szélére sodorta a Polisario Frontot. Mind a civilek, mind a szabadságharcosok (rabati nézőpontból terroristák) körében már jó ideje óriási mértékű az elkeseredés.

A Polisario Front mostanság az Európai Unióban keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az Unió és főként e két ország biztonságát fenyegetik.  


A bejegyzés trackback címe:

https://desert-fox.blog.hu/api/trackback/id/tr891470435
Ajánlott böngésző: Mozilla Firefox.
Internet Explorer böngésző esetén a megfelelő megjelenítés nem garantált.

Copyright © 2009. Desert Fox
Minden jog fenntartva!